2012-ben az Orbán-kormány “nem leszünk gyarmat” szlogenje a szocialista rendszer óta ismét kormányszintre emelte a gyarmatisággal és rasszal kapcsolatos politikai kommunikációt Magyarországon. A kormány propagandájának sikere nemcsak abban állt, hogy 2010 után hatékonyan tematizálta vele a 2008/9-es gazdasági válsággal egyértelművé váló nyugati financializációs függőséget, a nyugatorientált neoliberalizmus korlátait, az EU-n belüli egyenlőtlen szerepeket, a felzárkózás sikertelenségeit és a társadalmi egyenlőtlenségek okozta elégedetlenséget, hanem hogy a magyar gyarmatiság és nacionalista-nativista áldozatnarratívák hosszú történelmére és tapasztalataira építve széles tömegeket szólított meg. A kormány gyarmatiságra összpontosító, nyugatkritikus kommunikációja igyekezett az EU-n belüli tárgyalási pozícióját javítani, az Oroszországgal szembeni energiafüggőségi és biztonságpolitikai érdekeit biztosítani, valamint a Kína és a kelet-ázsiai befektetések mellett a Globális Dél országai felé irányuló nyitáspolitikáját is megalapozni. Sőt, a “magyar gyarmat” üzenete a “magyar modellt” globális szinten propagáló ideológiák szerves részévé vált.

A sikeres kormánykommunikáció jelentőségét a politikai elemzők rendszerint mellőzik és lesajnálják, a globális politikai gazdasági szempontok helyett pedig nyugatcentrikusan elemzik (illiberalizmus, populizmus, hibrid állam, félautoriter rezsim stb.), de senki sem közelítette meg a gyarmatkritika globális történeti és politikai gazdasági megközelítésében. A nyugatcentrikus ellenzék, és általában a magát rendszerkritikusnak nevező baloldal is, a nyugati liberális demokráciák társadalomtörténetéből származó antirasszista és antikoloniális politikai keretezéseket importálták, és eurocentrikus keretben, másolva tükrözték a kormány nyugatellenes gyarmati diskurzusát. Így született az “orosz gyarmatosítás” és a “kínai gyarmatosítás” elleni kritika is (pl. a Fudan Egyetemhez kapcsolódó tüntetésben, amelynek főszervezője a Szikra Mozgalom volt), amely erősen táplálkozott az orientalista rasszizmus régi gyarmati diskurzusaiból is. Ezekre az előzményekre épített újabban a kormány akkumulátor-ipari és elektromosautó-gyári beruházásaival szembeni “akkumulátor-gyarmatosítás” szlogenje is, amely különösen az LMP kommunikációjában jelent meg.

A tanulmány az “akkumulátor-gyarmatosítás” politikai kommunikációját dolgozza fel a magyarországi gyarmati fordulat kontextusában és a gyarmatkritikus (dekoloniális) világrendszer-elemzés megközelítésében. Az elemzés Magyarország félperifériás manőverezési kísérleteinek hosszú történetében (longue durée) helyezi el a magyar gyarmatiság és akkumulátor-gyarmatosítás diskurzusát, amelynek viszonyítási pontjait, anyagi tétjeit és tőkeérdekeit a globális kapitalizmus hierarchikus munkamegosztási rendszerébe való félperifériás integráció által előhívott magyar “fejlesztő állam”, a globális kapitalizmus változó geopolitikai viszonyaiban pozicionáló magyar politikai-gazdasági elitek államközpontosított rendszere és annak globális köztes-közvetítő szerepe határozza meg (lásd: Fordulat 21. és 26. száma). Ugyanakkor az EU-n belüli akkumulátor-gyártás monopolhelyzetének magyarországi törekvése a termelés energia- és erőforrásigényei miatt Magyarországot is olyan globális termelési láncokban helyezi el, amelyek hosszú gyarmattörténelmi folytonosságot mutatnak a globális hierarchikus munkamegosztásban. Afrika és Dél-Amerika erőforrásai (pl. lignit) a kínai “újgyarmatosítás”, hiszen a kínai elektromosautó-gyártás monopóliumának feltétele a nyersanyag-beszerző terjeszkedés. A tanulmány rámutat, hogy Magyarországon az “akkumulátor-gyarmatosítás” diskurzusa ironikusan gyarmati beszédmódot követ, nyugat/eurocentrikus, és a külföldi beruházások kritikáját rendszerint orientalista és posztszocialista sztereotípiákkal illeti, és kizárólag a belföldi társadalmi jólét és környezetrombolás kritikájára irányul. Mindez mellőzi a félperifériás felzárkózás mozgásteréből fakadó feltételek tárgyalását, és elfedi Magyarországnak a gyarmati globális kapitalizmusban betöltött pozícióit is.

Battery Colonialism in Hungary

Zoltán Ginelli

In 2012, the Orbán government’s slogan “we will not be a colony” elevated political communication about colonialism and race to the government level once again in Hungary since the socialist regime. The government’s propaganda success lay not only in that after 2010, it effectively thematized what became clear with the economic crisis of 2008/9: the dependency on Western financialisation, the limits of Western-oriented neoliberalism, the unequal roles within the EU, the failures of catching up and the discontent around social inequalities, but also in that it appealed to the masses by building on the longer historical experiences of Hungarian colonialism and nationalist-nativist victimization. The government’s colonialism-focused, Western-critical communication sought to improve its negotiating position within the EU, secure its energy and security interests vis-à-vis Russia, and underpin its policy of opening up to the Global South, alongside bargaining for Chinese and East Asian investments. Indeed, the message of the ‘Hungarian colony’ has become an integral part of global ideologies propagating the ‘Hungarian model’.

The importance of this successful government communication is usually overlooked or deliberately downplayed by political analysts, who, instead of focusing on global political economy, tend to analyze it in a Westcentric framework (illiberalism, populism, hybrid state, semi-authoritarian regime, etc.), while nobody has approached it from a global historical and political economic decolonial perspective. The Westcentric opposition, and the self-styled ‘anti-systemic left’ in general, tended to import anti-racist and anti-colonial political framings developed within the social history of Western liberal democracies, and merely mirrored the government’s anti-Western colonial discourse within their Eurocentric framework. In this context, their critique on ‘Russian colonialism’ and ‘Chinese colonialism’ (e.g. protests against Fudan University investments mainly organized by the Szikra [Spark] Movement) controversially drew on old colonial discourses of Orientalist racism. Recently, ‘battery colonialism’ (akkumulátor-gyarmat) as a slogan in the protests against the government’s new investments in the battery industry and electric car manufacturing has also built on this oppositional discourse, especially in LMP’s communication.

This paper critically elaborates on the political communication of ‘battery colonialism’ in the context of Hungary’s colonial turn in the approach of decolonial world-system analysis. The analysis situates the discourse of Hungarian coloniality and ‘battery colonialism’ in the longer-term history (longue durée) of Hungary’s attempts at semiperipheral maneuvering, with its points of reference, material stakes and capital interests determined by the Hungarian ‘development state’, evoked by semiperipheral integration into global capitalism’s hierarchical and systemic division of labor, in which the state-centralized system constructed by Hungarian political economic elites positioned the country through its global intermediary role in the changing geopolitical relations of global capitalism (see the 21st and 26th issues of Fordulat). However, Hungary’s pursuit of creating a monopoly in battery production within the EU, due to the energy and resource demands, places the county in global production chains which have a longer-term colonial continuity in the global hierarchical divisions of labor. African and South American resources (e.g. lignite) are allegedly subjected to Chinese ‘re-colonisation’, because the Chinese monopoly on electric car production is conditional on the global expansion of raw material extraction. The paper shows that the Hungarian discourse of “battery colonialism” is ironically a colonialist and Western/Eurocentric discourse, because the criticism of foreign investment is usually construed by Orientalist and postsocialist stereotypes, and is exclusively focused on the critique of domestic social welfare and environmental degradation. This not only neglects any discussion on the conditioned possibilities of semiperipheral ‘catching-up’, but also obscures Hungary’s position in global colonial-capitalism.

Battery Colonialism in Hungary

Megosztás: