Az 1950-es évek közepétől a földrajztudomány a második világháborút megnyerő természettudományok presztízsét követte, és egy matematizált, modellező, regionális tervező tudománnyá vált. Ez az ún. „kvantitatív forradalom” a győztes USA-ból indult hódító útjára, mégpedig a világháborús katonai-ipari konjunktúra okozta tudományos forradalom lendületével, amely az USA globális tudományos hegemóniájához vezetett.
Az amerikai „kvantitatív forradalom” német sztárja, Walter Christaller dolgozta ki az ún. központi helyek elméletét, amely a földrajztudományban, városkutatásban, térgazdaságtanban és regionális kutatásokban a mai napig a tankönyvi kánon és diszciplináris öntudat része. Célja nem kevesebb volt, mint az egyes hierarchiaszinteken „optimális” lakosságszámú településekből álló, „racionális” településhálózat és közigazgatási rendszer megtervezése. Az eredetileg szocialista Christaller 1940-től Konrad Meyer megbízásából a nácik „Keleti tervén” (Generalplan Ost), elsősorban a megszállt Lengyelország gyarmatosításán dolgozott, amelynek tudományos kidolgozására és legitimálására a központi helyek elmélete szolgált.
A két világháború közti német telephely-elméleteket, mint Christallerét is, aztán az amerikaiak globalizálták, ezzel párhuzamosan viszont saját felfogásaikat egyetemesítették, elfedve az általuk alkalmazott tudás európai és tágabb kontextusait. Készülő könyvem a christalleri elmélet tudásföldrajzának feltárására vállalkozik, és rávilágít arra, hogy a „kvantitatív forradalom” amerikai tudáshegemóniát legitimáló, technokrata megközelítése hogyan fedte el és depolitizálta az elmélet összefonódásait a gyarmati erőszakkal és a holokauszttal.
Olvasd el a teljes cikket a Mércén.
Zoltán Ginelli 